A futball néha jóval több, mint kilencven perc játék. Ma a Kozármisleny először meccsel hazai közönség előtt Feleki Attila tulajdonos halála után. Ez nem egyszerű bajnoki, hanem egy megemlékezés, egyfajta halotti tor. Mi pedig vendégként toppanunk be.
Van egy furcsa jelenség a Fáy utcában: minél inkább kötelező lenne egy mérkőzést megnyerni, annál jobban szorul a gyomrunk. Rangadó? Ott sokszor összeszedjük magunkat. De amikor jön egy „szürke” ellenfél, akit papíron le kell gyalulni, akkor valahogy mindig benne van a levegőben egy infarktusos hajrá.
A Karcag elleni bukta kapcsán nincs szükség magyarázatra. Minden évben belefutunk ilyen idegenbeli vereségekbe – aztán a végelszámolásnál nagyon hiányoznak ezek a pontok.
Elismerem: túl sokat láttam bele a Békéscsaba elleni gólzáporba. A beharangozómat visszaolvasva már csak keserűen mosolygok. De engedjétek meg egy szurkolónak, hogy optimista legyen. Hiszem, hogy előbb-utóbb összeáll egy olyan csapat, amivel lesz keresnivalónk a feljutásért folytatott harcban.
Ha hétfő este valaki elkapcsolt a Vasas–Békéscsabáról, egy dolgot biztosan bánhat: lemaradt egy igazi gólzáporról. ⚽💥 Egy olyan mérkőzésről, ami nem csak nekünk, hanem a semleges nézőknek is élményszámba ment. Nekem azonnal beugrott a tavalyi szezon két katartikus hazai sikere – Ajka, Kozármisleny. Aztán a szezonvégi katarzissal adós maradt a gárda.
Az Illovszkyban sincs ingyenebéd – a szezonnyitón láthattuk, hogy „tuti 1-es” mérkőzés nem létezik. Függetlenül attól, hogy egy tízmeccses hazai veretlenségi sorozat (9 győzelem és 1 döntetlen) szakadt félbe, hazai pályán sem lehet félvállról venni egyetlen ellenfelet sem. Se a nézőtéren, se a pályán. Nem számítok egyszerű meccsre a Békéscsaba ellen, de mindenképpen be kellene húzni.
