Jön majd az öröm is, nagyon jó végre itthon lenni Fizz-asszony karjaiban, Fradit meg Lokit vacsizni, de nehéz nap volt, na. Ez most még a ventilálás fázisa, mint amikor az ipari családapa hazaér melóból, és bosszankodik: jaj, de szörnyű nap, a főnök egy fasz volt, az ügyfelek idióták. Vagy mint amikor a katona hazaér a frontról, és csak panaszkodik: oda a fél karja, testi-lelki egészsége, egyhónapig éhezett, elveszett a haza és még két bajtársa meg is akarta erőszakolni!
Bocs minden háborús hőstől a hasonlatért, de a magyar enbécváj maga a futballpokol, létértelmetlen, ambíció nélküli csapatok gyűjtőhelye, amely valódi szakmai értéket nem képvisel, érzelmek kiváltására alkalmatlan, katarzist képtelen előállítani, nem reflektál sem a világra, sem önmagára. Aligha véletlen, hogy még a legnagyobb városok csapatai is képtelenek valódi közösségeket megmozgatni, a megyeszékhelyeken sem nagyon ér ezer fölé a nézőszám, Szentlőrinc-féle metropoliszokról már nem is beszélve.
És az a baj, hogy messze meghaladtuk azt az egy-két évet – valamikor 2012 és 2014 között estünk át rajta –, amikor ennek a romantikáját tudtuk értékelni. Persze, mosolyogva gondolok vissza a tiszakécskei délben záró (!) kiskocsmára, az ajkai balkán pékség mindenes kebabjára, a mosonmagyaróvári majálisra, a csákvári tájvédelmi körzetre, de ezek mind-mind fakuló emlékek, túl sokat töltöttünk ebben a sátántangóban ahhoz, hogy az egzotikumát ragadjuk meg. Ha ez a szórakoztatóipar, akkor minket rendesen átkúrtak: vendégszektorok a világvégén, Józsi bácsi és a rokonok a hazaiban, a pályán csontzene, ívelgetések, bunkerfoci. Ha pedig nem tudtál menni, a klubtévé Youtube-os közvetítésében az önmagát valami csujogatós-verbunkos álmagyar valóságshowba képzelő kommentátorcsávótól meghallgathattad, milyen diplomái vannak Nagy Miklósnak és mennyire csodálatos a klubfilozófia.
2015-ben Sopronban ünnepeltük a Merkantil-bajnoki címet – biztos sokan emlékeztek, Papp Lacit viperával verték fejbe a szekusok, később a szurkolói buszokat is védeni kellett a mellénybe öltöztetett neandervölgyiektől –, arról az útról posztoltam ki Facebookra (mert akkor még azt gondoltam, van értelme Facebookra posztolgatni): remélem, életem utolsó NB II-es túrája. További negyven követte! Tudom, jó levegő, haverok, Vasas, de az ember a katarzist, a szépet hiába keresi. És persze tök furcsa ilyen relatíve gazdag csapatként létezni a másodosztályban – egyfelől reménykedsz, hogy neked legalább van ebből kiugrási lehetőséged, másfelől meg inflálja a sikereidet: egy győzelem papíron kötelező, ergo a boldogság helyett inkább csak elégedettséget okoz, kikapni meg annál gázabb, a szurkolónak primer szégyenérzet, amikor a mislenyi BB Borozó törzsközönsége indulabuszozik a hatszoros bajnokcsapatának. A hazai meccsekre már amolyan robotként, kötelességtudatból megy ki az ember: örül az időjárásnak, a társaságnak, a VSZK-klubolásnak, a pályán közben ötvédővel időt húz a Kozármisleny, Kazincbarcika, Csákvár – azt sem tudod, éppen melyik csapat, a másfél óra nyikorgás végén meg vagy bebassza Urblík harmincról vagy nem. Aztán megyünk haza.
És ahogy fogy a szufla, úgy törnek elő belőlem a kellemesebb emlékek: wellnessezés Kecskeméten, a nyári siófoki túrák (egyszer felszöktünk egy hotelszobába), házibuli Szegeden, 1500-as csoda ebédmenü Putnokon, vagy amikor Szigetszentmiklóson fél órát várt a HÉV a rendőri intézkedésre, majd amikor a szervek felsorakoztak a peronon, becsukta az ajtót és elhúzott. Ha pedig a közelmúltra, vagyis az elmúlt három szezonra gondolok, akkor feljutást elbukó a győri túra és a múlt heti Kispest ugrik be elsőre szívesen, mert ezeknél a vendégszektorban újra azt éreztem, legalább arra a napra valami megmozdult, meg úgy összességében futballmeccsen vagyok, nem egy kedves kis község átlagos vasárnap délutánjában, ahol az egyik szobában asszonyok hímeznek, a másikban férfiak vedelnek, a harmadikba meg jobb híján bevágták az efcé foglalkozását. Az emlékekben közös és szembetűnő, hogy nem magához a meccs futballszakmai aspektusához, végeredményéhez kapcsolódnak, utóbbi kettőt ugyebár el is vesztettük. Mindez két fontos dologra világít rá:
- A rajongás nem győzelmeken, hanem hovatartozáson, közösségen alapszik.
- Ha van a létezésednek bármilyen értelme, célja, megszállottan vadászod a feljutást (=kiutat), ebben a ligában ugyanis a legjobb, ami veled történhet, ha nem itt kell játszanod.
Asszem nem bánnánk, ha ezek a különleges élmények – akár a maguk szar 90 perceivel – évi két-három kupameccsre korlátozódnának, a bajnokikat meg meghagynánk a nagyfiúknak: az olyan túráknak, amelyek jó közösségi/kulturális élmények és sportszakmai értéket is teremtenek. Holnaptól vigyorogva gondolok az őszi Fradi-verésre, vidéki túrákra (bár értelmetlen csapattal az NB I-ben is fogunk találkozni), valódi tétmeccsekre, de az elmúlt nyolc évadból hetet az enbécváj-rögvalóságban töltöttünk, ez mély nyomokat hagyott bennem, bennünk. Nemörültünk a szerencsétlenségnek, kedves Merkantil Bank Liga, a soha viszont nem látásra! 
Vélemény, hozzászólás?