Cserbenhagyta a klubot, hogy aztán nyolc évvel később az örökös bajnoka legyen.
2018 nyár, a röpisek készülnek a kövi szezonra, jön egy új edző, csomó új légiós, áldassék a nevük. Itt van ez a fiatal centerlány, Papp Orsi, a szakvezetés számol vele, aztán egyszercsak bejelenti: befejezi a pályafutását, csá. Sarlós Marci ügyvezetőt idézzük akkorról:
„Váratlanul ért minket a játékos döntése, még csak hasonló esetről sem hallottam korábban. Sajnálom, mivel komoly potenciált láttunk benne, vezetőedzőnk is szívesen dolgozott volna Orsival. A döntés időzítését nehéz megmagyarázni, nehéz helyzetbe hozott vele mindenkit.”
A szurkoló meg _haragszik_, _cserbenhagyva_ érzi magát, már-már _utálja_ is emiatt Orsit. Kemény szavak, mi?
Kérdem én: biztosan erről van szó? Tényleg valódi harag, indulat, utálat ez egy fiatal sportoló irányába, aki rosszkor döntötte el, hogy kimenne Indiába, mert nem leli motivációját a röplabdázásban, változtatna az életén? Lófaszt! Vagy ha mégis az, akkor baj van, még a szenvedélyt sem szabad ennyire komolyan venni!
Emlékszem arra a nyárra, „Orsika menjen a fenébe!” volt az ars poetica, de ha az ember egy kicsit kiszakadt a csordaszellemből, józanul átgondolta, tényleg arról volt szó, hogy egy sportoló motivációs problémái miatt szevasztokot mondott. Jóval érettebb döntés, mint motiválatlanul is tartósan felvenni a fizetést Vasas-mezben – láttunk erre is elég példát az utóbbi időben, mégha nem is feltétlenül a röplabdaszakosztálynál. Cserbenhagyás? Ja, Marciéknak volt pár nehéz napjuk, de végül a maribori lóvásáron leakasztották helyette azt az Ayshan Abdulazimovát, aki az egész Vasas-történelem egyik legnépszerűbb játékosa lett.
Jó lecke ez a szurkolónak: a sportoló is halandó ember, nagyrészt ugyanolyan problémákkal, mint mi magunk, döntéseiket véleményezni szabad, megkérdőjelezni nem. Van egy közösségünk, amelyet a magunk módján próbálunk védelmezni, de ez a közösség akkor gyengül igazán, ha belülről gyomlálják, kényelmesen elterpeszkedhetnek benne az emberek, akik hozzáállásukkal a sikerét, kultúráját veszélyeztetik. Orsi húszévesen ismerte fel ennek a veszélyét, és önként hátrált ki belőle – amit mi is utólag értettünk meg igazán.
Három évvel később jött a következő hűha: némi India, egyetem, meg gondolom én, kis bulikázás után a klub bejelentette, Orsi visszatér, az új vezetőedző, bizonyos Jannisz Atanaszopulosz számít rá. És onnantól egymást érték a lelátói „hűhák”, perememberből hirtelen előlépett a 2022-es (rohadt izgalmas, ötmeccses) bajnoki döntő egyik kulcsfigurájává, lenullázta a Békéscsaba Pekárik, Bodnár duóját, aztán már BL-meccseken is alapembernek számított, full megállta a helyét; és ahogy a csapat ment előre, ő is úgy fejlődött ezerrel, pályán és azon kívül is. A közösség pedig csak ámult és bámult: amilyen hirtelen távozott, olyan profin tért vissza.
Az utolsó szezonra elment az addigi csapatkapitány, a korábban még pont az Orsi helyére igazolt Ayshan, ő lett a cséká (hűha), munkájáról pedig mindent elmond, hogy a szezon végén a liga legjobbjának választották (hűha), az SC pedig rákontrázott egy örökös bajnoki elismeréssel (hűha).
Orsi ötszörös magyar bajnok (hűha), négyszeres Magyar Kupa-győztes (hűha), MEVZA arany- (hűha) és CEV Kupa-bronzérmesként (hűha) vonult vissza, felállva tapsoltunk a búcsúztatóján – ez lett abból a lányból, akinek a viharos távozása nyolc évvel ezelőtt még „váratlanul ért mindenkit”; eközben olyan gondolatokkal, mint „nekem a röpi a Vasassal egyenlő”, meg „nem is értem, hogy nem szeretheti valaki ezt a klubot”, és így tovább. Így lesz a „menjen a fenéből” igazi klublegenda, mi pedig nagyon-nagyon hálásak vagyunk az elmúlt évekért, és a leckéért, amit megtanított: a delfinek a víz alatt nagyon jó emberek.
Vélemény, hozzászólás?