A kupameccseknek mindig más a hangulata, mint egy sima bajnokinak. Egy mérkőzésen bármi történhet, és nincs apelláta: aki veszít, kiesik. Nincs javítási lehetőség, értelmetlen a “majd jövő héten javítunk”, vagy épp a “tyúkokat a szezon végén számoljuk meg” típusú érvelés.
Hat forduló után már van miről beszélni. Ez még nem végső ítélet, inkább egy iránytű: megnézzük, honnan indultunk, és egyáltalán jó irányban tartunk-e.
Mielőtt azonban belevágnánk, érdemes megjegyezni: a félbeszakadt Kecskemét–Kispest találkozó statisztikai szempontból torzítja a képet, de az összkép így is egyértelmű.
A futball néha jóval több, mint kilencven perc játék. Ma a Kozármisleny először meccsel hazai közönség előtt Feleki Attila tulajdonos halála után. Ez nem egyszerű bajnoki, hanem egy megemlékezés, egyfajta halotti tor. Mi pedig vendégként toppanunk be.
Van egy furcsa jelenség a Fáy utcában: minél inkább kötelező lenne egy mérkőzést megnyerni, annál jobban szorul a gyomrunk. Rangadó? Ott sokszor összeszedjük magunkat. De amikor jön egy „szürke” ellenfél, akit papíron le kell gyalulni, akkor valahogy mindig benne van a levegőben egy infarktusos hajrá.
A Karcag elleni bukta kapcsán nincs szükség magyarázatra. Minden évben belefutunk ilyen idegenbeli vereségekbe – aztán a végelszámolásnál nagyon hiányoznak ezek a pontok.
Elismerem: túl sokat láttam bele a Békéscsaba elleni gólzáporba. A beharangozómat visszaolvasva már csak keserűen mosolygok. De engedjétek meg egy szurkolónak, hogy optimista legyen. Hiszem, hogy előbb-utóbb összeáll egy olyan csapat, amivel lesz keresnivalónk a feljutásért folytatott harcban.
