Nos, tisztelt szurkolótársak, a Midnight Run végén hazaértem, és pörgök ezerrel az események hatására. Ha már az 1988-as Robert de Niro mozi címét idéztem, akkor megosztok belőle egy klasszikus mondatot is: „Ne mondd nekem, hogy fogjam be a számat!” Remélem, ezt tőlem senki nem is várja el, bár most nem beszélni fogok, hanem írni, benyomásaimat és élményeimet a mai mérkőzés kapcsán.
NB I, 8. forduló
Kisvárda Master Good SE–Vasas SC 27:28 (9:15)
2026. november 06., 18:00, Kisvárda, Halasy Gyula Városi Sportcsarnok
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy rendkívül büszke vagyok a csapatra, és szeretem valamennyi játékosunkat. Ez természetesen akkor is így lenne, ha nem sikerült volna behúzni a két pontot, de a győzelemre tekintettel most a megszokottnál is jobban rajongok a lányokért. Szuper csapatunk van, és ebben a szezonban már nem először játszottak úgy a lányok, hogy a lábon kihordott szívinfarktus és a többszörösen átélt stroke ellenére is azt kell mondanom, megtanultunk csapatként küzdeni, a meccs közbeni zuhanórepülésből mintegy főnixmadárként feltámadni és egy agyon nyert, majd veszni látszó mérkőzést megnyerni. Amire egyrészt szükség is volt, másrészt ellenpélda is, éppen itt, Kisvárdán. Bő egy évvel ezelőtt, egy magabiztos, hatgólos félidei vezetés után például sikerült három góllal kikapni. Az utolsó tizenegy mérkőzésünkből csak egyszer sikerült legyőzni a szabolcsiakat, 2023-ban, hazai pályán. Erre mondott ma kedves szurkolótársam valami olyasmit, hogy „szoptunk mi már annyit itt, hogy ma ideje lenne b@szni egyet”… Tudom, durva, de hozzáteszem, hogy igaz gondolat. Mert ide sem nyerni járunk, de a végeredmény tükrében elmondhatjuk, hogy ebben a szezonban az Alba Fehérvár KC és a Moyra-Budaörs Handball után már a harmadik mumusukat győzték le a lányok. Mumustalanítás csőre töltve, viszlát, Boogie Man!
Az első perc végén Bede Fanni kezdte meg a gólgyártást, és ekkor még nem sejthettük, hogy rajt-cél győzelmet arat a csapat. Győri Viktória kiegyenlített, majd 3:3-ig fej-fej mellett haladt a két együttes, onnantól azonban a piros-kékek átvették az irányítást, és a 20. percben Szilovics Fanni góljával már öt gólos különbséget vertek a felek közé. Természetesen voltak hibák, de Csapó Kincső révén volt több remek védés, volt több labdaszerzés, és olyan védekezést toltak a lányok, amivel a hazai csapat nem nagyon tudott mit kezdeni, többször is passzív játék lett a támadásaik vége. Mindennek nem is lehetett más a vége, mint egy sima vezetés, és nekem egy Balaton szelet – a meccs szünetében elbeszélgettünk a helyi szurkolókkal és Major Tamás klub elnökkel, aki a biztos Vasas-vezetés ellenére kétgólos hazai győzelmet várt a végére. Reméltem, hogy nem lesz igaza, de férfiasan bevallom, voltak kétségeim, különösen akkor, amikor láttam, hogy fordulás után Pásztor Bettina állt be a házigazdák kapujába. A második játékrész elején Ogonovszky Eszter és Dombi Katalin is betalált, amivel sikerült tovább növelni az előnyt – Ez az! Ha összejönne egy tízgólos különbség, az összeroppantaná a hazaiakat. – igen, pontosan így álmodott a nyomor, merthogy a hazaiak nem akarták feladni. Jöttek a hazai védések, voltak eladott labdáink, és a kétszámjegyű különbség csak nem akart összejönni. Sőt, az 50. percben Mérai Maja révén kettőre zárkózott a Kisvárda. Ezt követően a kedélyeket újabb Vasas-gólok hűtötték le, a hazai szurkolók többször elégedetlenek voltak a játékvezetőkkel is – pfhú, baszki, hányszor voltunk mi is így a szezonban, pedig ezúttal kb. mindkét csapat kárára volt fújás – de még mindig nem volt vége az izgalmaknak. Szemes Szonja és Mlinkó Zsófia is betalált, Pásztor Bettina is védett párszor, a Kisvárda nyitott védekezése megzavarta a sorainkat, de volt mindig valaki, aki a részünkről is betalált. Két és fél perccel a vége előtt Csire Fanni pattintott ziccerből a léc alá, a két hazai szélső azonban újra eredményes volt. 37 másodperccel a vége előtt Mérai Maja újra egyre csökkentette az előnyt, de Csire Fanni ismét eredményes volt, gólja pedig eldöntötte a meccset, az utolsó Mérai Maja találat már csak kozmetikázásra volt jó.
Hullámzó, lüktető mérkőzés, hatalmasat küzdő Kisvárda, mindvégig nyílt küzdelem, viszont ezen a mérkőzésen végre megtört a várdai átok, és nem mi lettünk a szimpatikus vesztes. Szűk egy góllal, de két pontot szerzett a Konkoly-csapat, köszönhetően az első félidő extra brutál védekezésének, ami előtt le a kalappal, Csapó Kincső remek védéseinek, Nagy Nóra 8 góljának (Szép volt, Nórika!), és annak a hatalmas csapatmunkának, amit a mieink beletettek a meccsbe. Jókor jöttek az időkérések, a kispad is együtt élt a játékkal, és mindig volt valaki, aki valamit hozzátett a mérkőzéshez. Bede Fanni ma játszott a legjobban piros-kékben (egyszer szegényt dicséret közben „lezsófiztam”, és bár családban marad, Fanni olyan védőmunkát mutatott, ami megsüvegelendő, és tett érte, hogy megjegyezzem a nevét). Jakab Hanga fontos gólokat lőtt és labdát is szerzett, nem véletlen, hogy a sajtótájékoztatón ő ülhetett Konkoly Csaba mellett (ez nagyon szép volt, kicsi lány, büszke vagyok rád, dolgozz tovább, erősítsd a lelked és mutasd meg, mire vagy képes!), Csire Fanni keze akkor nem remegett meg, amikor erre a legnagyobb szükség volt (ezúttal de jó választás volt Fanni a meccs előtti interjúra, játékával megkoronázta a szavait, és igen, együtt, csapatként küzdve elértük a célunkat, és elhoztuk a két pontot!). Sápi Gréti is fontos gólokat lőtt, Ogonovszky Eszter is alig hibázott lövéseinél, de lassan tényleg az egész csapatot felsorolom. Mert ma olyan csapategység volt érzékelhető a pályán és a padon is, ami nem hozhatott mást, csak győzelmet. A kisvárdai Horváth Attila szurkolótársunkkal együtt öten álltunk, ordítottunk, tapsoltunk a pálya mellett, plusz volt egy Vasas-szimpatizáns öregúr is mögöttünk, mint kiderült, de pont leszarom, hogy nincs hangom, mert olyan pillanatokban volt részem, ami miatt megérte Mordorba utazni. Köszönjük a helyi főrendezőnek, hogy nem dugott el bennünket a kapu mögé, hanem hagyta, hogy ott álljunk a pálya szélén. Köszönjük a helyi szurkolóknak a fogadtatást, lehet, hogy Kisvárdán ultra csak a helyi boltok polcain van, de van egy csomó jó ember a városban, a lelátón, akikkel mindig öröm beszélgetni, soha nem ellenségek, hanem ellenfelek vagyunk, erről kellene, hogy szóljon a sport, és kívánom nekik, hogy még sokszor szurkolhassanak ellenünk szeretett csapatuknak! Az én szeretett csapatomat pedig továbbra is imádom, sokkal jobban, mint a piros és kék csomagolású Balaton szeletet, sokkal jobban, mint bármilyen édességet (ez nálam azért nagy szó…), és azt kívánom, hogy a bajnokság hátralévő részében, ha nem úgy alakul egy mérkőzés, ahogy szeretnék, akkor csak gondoljanak arra, hogy ebben a szezonban már három mumust is legyőztek, és nagy akarással, alázattal, együtt, egymásért nincs lehetetlen! Köszönöm az élményt, a lefújás utáni közös képet a szurkolókkal, és pár éve ugyan kaptam a csapattól egy születésnapi videóüzenetet, de a hétfőn elérkező születésnapom előtt pár nappal ez majdnem egy azzal felérő köszöntés volt számomra a lányoktól. Hálás vagyok, hogy nekik szurkolhatok!
A végére azért nézzük az edzői értékeléseket…
Dévényi János: A Vasas végig kiválóan védekezett, amihez hozzájárult a lassú labdajáratásunk is. A második félidőben többször is felzárkóztunk, de az újabb hibák meghiúsították az egyenlítést. A szívünk vitt előre bennünket, ezért jár elsősorban a dicséret a csapatnak.
Konkoly Csaba: Mindkét csapat az utolsó pillanatig küzdött azokért a pontokért, amelyeket mi viszünk haza. Nagy motivációval és akarattal játszottunk, hibáink természetesen még voltak, és taktikailag is van még hova fejlődni, elsősorban az emberfogással szemben. Többször meg kellett nyerni ezt a mérkőzést, de végre jó volt a kapusteljesítményünk. Négy év eltelte után sikerült itt nyernünk.
Hajrá Vasas, mindörökké Angyalföld! ❤️💙
Vélemény, hozzászólás?