Ez a csapat jobb szurkolótábort érdemel

Written by

in

Fotó: MTI/Hegedüs Róbert

Magyar Kupa-ezüstérem: Ferencváros–Vasas 18–12

Kupadöntő at it’s worst

A Magyar Kupa-döntők nagy-nagy kedvenceim, különleges sorozat, egy meccs dönt mindenről, sportági ünnep meg ilyenek. Számításaim szerint a pólósok vasárnap esti meccse volt a 10. Vasas-vonatkozású MK-döntő, amin élőben ott voltam, és talán az egyik legkevésbé várt, ugyanis a meccs előtt nyilvánvaló volt, hogy kiszopunk.

Arról már a szerdai bajnoki után írtam, milyen világválogatott játszik most zöld-fehérben, arrafelé csak csurrant egy kis apró a pólósokra is, mi meg elnöki üzeneteken keresztül vadásszuk a szponzorokat, szóval kicsit ilyen szkeptikusan, kábé mint ahogy a bajnokira készültem, kötelező jelleggel baktattam ki a Komjádiba. Aztán amikor megláttam a parkolóban Madaras Norbert szövetségi elnököt, csak leesett, hogy ez egy kupadöntő bazme’! Érmeket osztanak a végén! Ha megnyerjük, beugrok! És már láttam is magam, ahogy félpucér férfiakat ölelgetek a Komjádi nagymedencéjében, perverz álmodozásomból a szekus ébresztett fel, aki közölte, hogy a bukósisakomat nem vihetem fel a lelátóra.

A kupadöntő-feelingnek kicsit azért az is odacsesz, hogy ez a sorozat augusztus végén indul és két hét múlva már vége is van, talán emiatt kevésbé tűnik komolynak, mint más sportágakban, lényegében egy ilyen bevezető a szezonra. Nem beszélve arról, hogy most már sorozatban kilencedszer ugyanaz a csapat nyerte és nem látod, hogy jövőre majd ne megint ez nyerné. Ezt a két hetet viszont elég faszán lenyomtuk, csúcsán a szombati elődöntővel, ami az elmúlt egy-két év messze legjobb teljesítménye volt a pólócsapattól, felmostuk a padlót az enyhén jobb kerettel rendelkező BVSC-vel. Nyilván kézire mentem aznap, így a telóm képernyőjén néztem úgy, ahogy…

Szóval ja, van ez a Magyar Kupa, meg mellette párhuzamosan fut az ETKK-kupa (Egy Tonnányi Közpénzzel Kevesebből-kupa), amiben lényegében az az aranyérmes, aki bejut a Fradi mellé másik ágon. Tudom, kevésbé szexi “megnyerni”, de mégiscsak valami.

Hinni a csodában

Kétfajta pólónézési állapotom létezik: amikor együtt élek a medencével, minden gólt, jó védekezést tapsolok, minden szar ítéletet hangosan vitatok, a másik meg a totális melankólia, amikor csak úgy vagyok, de minek, telómon kapcsolok valami biciklit és a medencét meg csak bámulom, alig felfogva, mi történik benne. A kupadöntő előtti reális remény az lehetett, hogy előbbi állapot egészen sokáig kitart, de a szombat esti örömjáték miatt mégiscsak szkeptikusabb voltam. Szerdán másfél negyedig tartott, most olyan egyet saccoltam.

Három lett belőle! A harmadik negyed végjátékáig ikszen tartottuk őket, ráadásul úgy, hogy két fiszem-faszom utolsó másodperces gólt dobtak az első és a második játékrész végén is. A csapaton nem látszott az előző este, szervezettség és harci szellem annál inkább, tényleg meglepően jó volt nézni ezt a társaságot. Nyilván közben az ember fejében van egy ilyen viaskodás: az eszem tudja, hogy a más dimenzió előbb-utóbb kiütközik és bedarálnak, de amíg nem történik meg, csak ott fészkeli magát a kisangyal, medencébe ugrásra készen. Amikor a második negyed elején 5–3-ra vezetett a Fradi, a lassú halál kezdetét éreztem, de messze nem jártunk még itt, 6–5-re fordítottunk, és még a harmadik negyedben is vezettünk. Még egyszer mondom, jelen erőviszonyok mellett ez hatalmas bravúr, hát mennyit elárult, a kispadok hosszáról, hogy a Fradi-edző Süni többször is sort cserélt, miközben a kapusa, centere és a kapásoldali lövője mind-mind a világ legjobbja a posztján, a többiek meg az aktuális magyar válogatottat teszik ki.

A Kőgazdag Fradi elleni meccsek most egy ilyen utópikus tripek, amelyek a medencébe ugrás lehetőségét hozzák az ember életébe, akár egy, akár harminc percre, ez pedig jó érzés, akkor is, ha végül megspórolok egy tüdőgyulladást, és akkor is, ha az agyam másik fele paralellben azon szorong, hogy ez az érzés most fog véget érni. Ezen a kupadöntőn sikerült a pénztárcák közti különbséget elrejteni, és tényleg meccsvibe-ja volt, amit lehetett élvezni.

Nem mellesleg most már másodjára (tévézéssel együtt harmadjára) láttam egy vízilabdacsapatot, amelyikben a tavalyival ellentétben igenis van fantázia. Persze, messze még a szezon vége, meg a reális célod mégiscsak az lehet idehaza, hogy te legyél az a szerencsés, aki kiszophat háromszor is a Fraditól a bajnoki döntőben, de közben csak van benne nemzetközi kupa, csak van benne az előrelépés lehetősége. És csak van benne csodafaktor, hogy majd most, vagy ha nem, akkor legközelebb lesz a meccs, amikor elverjük az FTC-t. Mert egyszer megverjük, csak érjem meg, baszki…

Lényeg a lényeg, sokkal ígéretesebbnek tűnik ez a brigád, mint az elmúlt éveké, és nem nevekre, keretmélységre, hanem az eddig mutatott játékra és hozzáállásra alapozva. (Isten áldja sportigazgatónkat!)

MTI/Hegedüs Róbert

Füttyös Gyuriék

A vízilabdának mindig is neuralgikus pontja lesz a játékvezetés, ilyenek a sportági adottságok. Játékvezetők talán akkor végzik relatíve jól a munkájukat, ha legalább egy meccsen belül ugyanazt a felfogást alkalmazzák, következetesek az ítéletekben és a sorsdöntő szituációkban képesek szigorú, de igazságos döntést hozni. A sudárabbik György és zömökebbik György – különösen utóbbi – sajnos kupadöntőhöz méltatlan bíráskodással örvendeztették a nagyérdeműt.

Félreértés ne essék, nem a játékvezetésen múlt a Vasas kupaaranya, a Ferencváros jobb csapat, ha még nem tettem volna, gratulálok is neki! De azért nota bene:

*Három és fél perc van a harmadik negyedből.

  • 9–9-nél Mandics víz alá viszi a labdát, mehet tovább. A támadásból végül ő szerez gólt, 10–9.
  • 10–9-nél Barac odasóz Nagy Ákosnak, kiállítás. Adható, de a túloldalon legalább tíz ilyen csak szabaddobást ért. A fórt (második szándékból) bedobják, 11–9.
  • 11–9-nél Vámos teátrálisan pantomimezik Hessels olyan “visszahúzásánál”, amiből egy meccsen kb. száz van, a tisztelt bíróknál ez is kiállítás valamiért. A fórt bedobják, 12–9. 
  • 12–10-nél Jansik jól láthatóan a kétméteres vonalon belülről szerez gólt, 13–10.

*Negyed vége.

Tehát 3:15-nél még iksz volt, az utolsó szünetben pedig három közte. Még egyszer mondom, nem lehet elvitatni a végeredmény igazságosságát, de a meccset eldöntő percekben a Fradi nagyon látványosan megkapta azt az előnyt, amelyre egyébként az égvilágon semmi szüksége. Meg aztán megnéztem volna, ha az utolsó negyedre ikszközeli állásnál megyünk neki, más lett volna a leányzó fekvése. Nyilván a negyedik negyedben már visszakaptuk mi is ezeket a fórokat – csak ugye nagyon nem mindegy az időzítés, sporttársaim!

És hát emlékezzünk vissza, hogy az FTC egyeduralma alatt talán másodszor tudtunk velük ennyire sokáig szoros meccset játszani, a 2025-ös bajnoki döntő első meccsén is valahogy a hajrában, döntetlennél kezdett el lejteni a pálya, nem is kicsit.

Szurkolók?

Kezdjük a pozitív konnotációval: le a kalappal minden Vasas-szurkoló előtt, aki a borítékolható szivattyú ellenére is kijött, pláne azok előtt, akik már a Fradi-fieszta közepette is még hajrávasasoztak. 

Azt hiszem, a csapat meghálálta a fáradozást, de ezzel át is csapok a másik oldalra, mert most kicsit azt érzem, kisebb mértékű biztatást kapott, mint amit megérdemelt volna. Szombaton szar volt az ütközés a kézivel (én is oda mentem), vasárnap viszont az égvilágon semmi gátja nem lett volna a meccsre jövetelnek (azon túl, hogy az emberek nem akartak vérengzést látni), mégiscsak egy Magyar Kupa-döntőről volt szó, baszki. A szektorunkban a hozzátartozókon kívül nagyjából húsz Vasas-drukker lehetett, közülük hatan-heten szurkoltak hangosan.

Tudom, nekem nincsenek gyerekeim, mindenkinek ezer dolga a mai világban, meg amúgyis kinőttünk már a tisztes helytállásokból, de ha a három évvel ezelőtti Eurokupa-döntőre hirtelen előkerülő 1470 emberből most csak még 15 hangosabb kijött volna, egyből másképp nézett volna ki a sztori. Egy uszodában nem olyan nehéz hangulatot csinálni – csak lelkesedést meg minimális humánerőforrást igényel. A helyszínen szurkolók előbbiből nem szenvedtek hiányt, utóbbiból igen.

És bármennyire is fájdalmas volt a végén mozizni, ahogy Sünit a vízbe dobják meg minden, alapvetően ez egy megérős meccsélmény volt, olyan esemény, amin büszkeség Vasas-drukkernek lenni.

De mégis hogy várjuk el a csapatunktól, hogy higgyen a csodában, ha amúgy mi mint szurkolói közösség nem hiszünk benne, látványosan távol maradunk? Ezen a hétvégén a csapat jobban teljesített, mint a szurkolók, és ezt fájdalmas megélni, pláne, ha amúgy ilyen képeket találok más komjádis döntőkről:

Ráadásul ezzel egyidőben játszottak a röpisek is bajnoki döntőt (fotó: Földi Imre/MTI).

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük