Sándor a Kozármisleny elleni gólzápor utáni szabadnapján látogatott meg az irodámban. Egy gyönyörű sakktáblát cipelt a hóna alatt, néztek nagyot a recepción – ilyen vendéget sem láttak még nálam! Játszani terveztünk a beszélgetésünk alatt – más kérdés, hogy kettőnk sakktudása közt nagy a szakadék. Nem a javamra.
Felállítjuk a bábukat. Színt húzunk, szerencsére fehérrel kezdhetek. Az első lépésem után Sándor megfogja az egyik fekete gyalogot és mesélni kezd. Ez az ő története.
A sakkról
Egy családi látogatás alkalmával, a szüleimnél kezdtem el játszani. Kompetitív természet vagyok, gyorsan rákaptam. Egyébként rajtam keresztül az öltözőnkbe is utat talált ez a hobbi, volt, amikor három táblán mentek a partik egyszerre. Deutsch Laci jelentette a legnagyobb kihívást, de – a teljesség igénye nélkül – több játékos is csatlakozott a sakk-körhöz: Kenny, Ottucsák Gyuri, Barkóczi Barni (vagy épp korábban Pintér Filip, Bodnár Geri) is lelkesen játszott.
Külön öröm, hogy a fiatalabb játékosok is kezdenek kedvet kapni. Csak figyeljenek jobban a sakk-készletekre: a mezőkövesdi edzőmeccs után már a második szettnek veszett nyoma!
Kárpátaljai kezdetek
Nagydobronyból származom, ami egy színtisztán magyar, 5000 fős település. Legnagyobb szerencsémre nagyapám pont akkor született (1943), amikor ideiglenesen megint Magyarország része volt – ennek köszönhettem a magyar állampolgárságomat és azt, hogy a korosztályos válogatottakban lehetőséget kaphattam.
Többgenerációs rejtély, hogy mit takar a nevemben az „M”, feltehetően egy korábbról hátramaradt családnév-rész lehet. Még a nagyszüleim sem tudják. Annyiban azonban segít, hogy a sok falubeli Hidi-családhoz képest megkülönböztetett minket. (Szerkesztő: 1990-ben 117 Hidi vezetéknevű család volt a faluban.)
Helyben kezdtem el focizni, de a lehetőségeink nagyon korlátozottak voltak. 13 évesen kerültem Ungvárra, a városi csapatban (FC Sdjusor Uzhgorod) az ukrán utánpótlás-bajnokság élvonalában szerepelhettem.
Nagyon nagy váltás volt, nemcsak a pályán, hanem azon kívül is: koliba költöztem, és ukránul is meg kellett tanulnom. Ekkor még támadó középpályás voltam, közvetlen a csatár mögött játszottam – miközben elvárás volt, hogy védekezni is visszaérjek időben.
A következő állomás: Győri ETO
A keresztapám és felesége 2016 tavaszán költöztek Győrbe, ott vállaltak munkát. Nóra egyik páciense a kezelés alatt mesélte, hogy az akkor harmadosztályú Győri ETO egyik volt vezetője, és próbajáték lesz a klubnál. Erre valahogy szóba kerültem, és Józsi bácsi lelkesen invitált engem is.
Jött a telefon, én pedig 15 évesen útnak indultam.
Azt rögtön éreztem, hogy itt, Magyarországon más a képzés. Én „haraptam” a focit, Ukrajnában fizikális játékra tanítottak: ha a labdát nem értem el, akkor a „babát” kellett elkaszálni.
Évekkel később tudtam meg, hogy a tíz próbázó kiértékelése során szóba került, hogy jó vagyok, de az akadémián van még 100 ugyanilyen gyerek. Józsi bácsi erre azt mondta:
„Á, ilyen egy sincs.”
Végül csak leigazoltak, de nagyon nehézkes volt a papírmunka, közel fél évig nem léphettem pályára. A Fehér Miklós Akadémián az U16-os és U17-es csapatokban kezdtem játszani, immár védekező középpályásként.
Ez volt az első alkalom a pályafutásom során, amikor a felszerelést és a cipőt a klub adta. Addig ezeket mindig a szüleimnek kellett megvenniük.
Bemutatkozás a felnőttek között
A következő szezonban, 16 évesen az első csapatban is bemutatkozhattam a másodosztályban. Sok tényező kellett ahhoz, hogy a „100 ugyanilyen gyerek” közül nekem sikerült elsők közt: a játékstílusom passzolt Szentes Lázár taktikájához és a bátran nyúlt a fiatalokhoz. Egyébként erre az időszakra tehető, hogy a vetélytársak kifosztották az utánpótlást, így több teret kaphattam.
Biztos szerencsém is volt. De én inkább abban hiszek, hogy én akartam a legjobban.
Alapvetően boldog emlékek fűznek a győri évekhez. A szüleimtől közel 800 kilométerre gyorsan fel kellett nőnöm, de sok segítséget kaptam – a pályán és azon kívül egyaránt. Az első csapatnál azonban nem mindig kaptam szerepet: volt olyan edző, aki adott lehetőséget a fiataloknak, volt, aki nem. Sokszor volt edzőváltás.
Én pedig mindenképp játszani akartam. Inkább visszakértem magam az utánpótlásba, amikor kellett, mert a kispadon ülve nem lehet fejlődni.
A váltás
Időközben bekerültem az U18-as és U19-es válogatottakba is, Bene Ferenc vezetőedző irányítása alatt a 2019-es ifjúsági Eb-n is játszhattam. Az Eb a csapatnak nem sikerült jól, de én a saját teljesítményemmel elégedett voltam, és több szakmabelitől is pozitív visszajelzéseket kaptam.
Az ETO-ban is egész jó volt a helyzet, Boér Gábornál rendszeres játékperceket kaptam. Decemberre azonban jött egy újabb edzőváltás, és bizonytalannak éreztem a pozíciómat.
Kilenc hónapja írtam alá az új szerződésemet, így nem sok lehetőségem volt a váltásra. Már a téli szünetben, Nagydobronyban kaptam a telefonhívást az ügynökömtől, hogy a Vasas bejelentkezett értem, és Bene Ferenc lenne az edzőm.
Én rögtön igent mondtam, majd megkezdődött a két klub között egy hosszú kötélhúzás a kivásárlásom kapcsán. Egyik nap úgy volt, megszületett a megállapodás és költözök Pestre, másnap mondták, mégis maradok. Ez így ment hetekig.
Még 2020. január 3-án is azt közölte velem Soós Imre sportigazgató, hogy számítanak rám, és nem megyek sehová. Másnap azonban mégis nyélbe ütötték az ügyletet.
Egy kárpátaljai srác a Fáy utcában
Azzal az ígérettel csábítottak a Vasashoz, hogy itt fiatalként érdemi játékidőt kaphatok, feltéve, hogy megharcolok érte.
A csapatba gyorsan befogadtak, azóta is sokat emlegetem a Balajtival, Tóth Lacival, Jova Leventével és Torghelle Sándorral közös öltözősarkot. Vidám közeg volt, nem kellett sok idő, hogy Sanyi megjegyezze: egy szerencsésebb első randi esetén akár a fia is lehetnék.
Rögtön az első, Békéscsaba elleni meccs után éreztem, hogy hasznos tagja lehetek a gárdának. Az első szezonomban sokat voltam a pályán, de jött a COVID, és félbeszakadt az idény.
A 2021–2022-es szezont gyakorlatilag végigjátszottam. Egyébként a „fiatalszabálynak” is megvan a maga lélektana: ad egyfajta hamis biztonságérzetet. Tényleg úgy éreztem, hogy ettől a szabálytól függetlenül is pályán lennék.
Aztán jött a pofára esés: két idény, amikor rengeteg új játékos érkezett, én pedig – immár nem fiatalszabályosként – háttérbe szorultam. A 2022/2023-as, NB I-es szezon különösen frusztráló volt, mert hosszú ideje vágytam az élvonalba, és úgy érzem, tudtam volna segíteni a csapatnak – ha pályára engednek. (Szerk.: Sándor ebben a szezonban 312 percet kapott 16 bajnokin.)
Újra a másodosztályban
Őszintén szólva, az NB I-es kiesést követően több opcióm is volt, több helyről is csábítottak (NB I-ből is), de én elsősorban a Vasasnál akartam maradni. Hiszek abban, hogy az élet X-re játszik, ha a beletett munka mennyisége megfelelő, akkor előbb-utóbb az eredményt is látni fogom, játékpercekben és bizalomban.
Nem a pénz volt a fő szempont, hanem az, hogy egy olyan csapat tagja legyek, ahol számítanak rám, bíznak bennem.
Nagy Miklós sportigazgatóval több megbeszélést is tartottunk. Szerintem ekkor szembesült először azzal, hogy bár csendes, visszahúzódó ember vagyok, a jövőmet illetően elég határozott elképzeléseim vannak.
Végül sikerült megállapodnunk, ebben fontos szerepe a bizalomnak. Maradhattam piros-kék mezben.
Úgy megtalálta mindkét fél a számítását, hogy azóta már egyszer szerződést is hosszabbítottunk. 2028 nyaráig van élő szerződésem.
Lippai Józsi hívta fel arra a figyelmemet, hogy esetenként, még ha ki is kerülök a kezdőből, végül minden edzőnél visszaverekedem magam. Bízom abban, hogy idén végre összejön a feljutás!
A jelen
25 éves koromra én lettem a legrégebbi kerettag a csapatban. Fura ezt kimondani, ahogy azt is, hogy az elmúlt években felkerült akadémistákra már én is „fiatalokként” utalok.
Nem számolom, hány mérkőzésnél járok.
Szeretem visszanézni és kielemezni a meccsekről készült videókat. Elsősorban az érdekel, hogy mikor kellett volna más döntést hoznom a pályán – ehhez képest az, hogy az adott döntést sikerült-e technikailag megfelelően kivitelezni, csak másodlagos szempont.
Nagyon fontos szerepet tölt be az életemben a feleségem és a családja is. Ők vettek rá a továbbtanulásra, pedig a „mit fogsz csinálni a foci után” kérdésre annak idején még azt a – viccesnek szánt – választ adtam, hogy cigicsempész leszek az ukrán határon.
Gazdálkodás és menedzsment szakon végzek, a szakdolgozatomat a futballklubok pénzügyi működéséről írom. (Szerk.: ekkor az interjú egy alapos EKHO-adózást és TAO-támogatásokat érintő diszkurzus miatt félbeszakadt – de nem fárasztanálak titeket a részletekkel.)
Külön élveztem, hogy ezt a tanulást is a feleségemmel közösen csinálhattam: együtt végezzük az egyetemet.
A Vasasról
Hűséges ember vagyok – a feleségem gyakran meg szokta jegyezni, hogy hozzá képest csak a Vasashoz köt hosszabb kapcsolat. Hálás vagyok a klubnak, hat év nem kevés idő, sokat köszönhetek nekik – ezt nem lehet csak egy legyintéssel elintézni. Voltak hullámhegyek, hullámvölgyek, de az út mindig közös maradt.
Remélem, még sokáig a Vasas kötelékébe tartozhatok. Tetszik, amit közösen építünk, és szeretünk Angyalföldön élni.
Beszélgetésünk végére értünk. A sakkpartik a részemről siralmasan sikerültek, de nem is számítottam másra: két sima vereségbe futottam bele. Összepakoljuk a sakk-készletet, és lekísérem Sándort a parkolóba.
Visszafelé jövet kérdezi tőlem a recepciós, mégis ki jött hozzám sakkozni.
A Vasas FC egyik játékosa – válaszolom.
Meg nem mondta volna, nem így képzelt el egy tipikus labdarúgót.
Erre vigyorogva csak annyit mondok:
„Á, ilyen egy sincs.” 🔴🔵
Köszönöm Sándor közreműködését, valamint a Vasas FC engedélyét az interjú elkészítéséhez!
Vélemény, hozzászólás?